Get Adobe Flash player
Hungarian Croatian Czech English Finnish French German Greek Lithuanian Norwegian Polish Slovak Slovenian Swedish Turkish
Címlap Szépmíves írások Szépirodalmi Térkép Castra Ulcisiáról

Térkép Castra Ulcisiáról

A szentendrei szerbekről...


Amikor Richard Pococke, az angol utazó 1736‑ban a városban jár, még magas kőfalakat, mérföldköveket és feliratos táblákat lát a Pajor‑kúria kertjében. A szerbek, ha ezzel az új keletű névvel illetjük őket, akik között bőven akad görög, bulgár és dalmát is, már egy emberöltővel ezelőtt helyet találnak itt maguknak, s csak dicsérhetik Csernovics Arzént, az ipeki pátriárkát, hogy idevezette őket, még ha érkezésükkor abban is reménykednek, lelépve a kikötő hajókról, hogy ősszel, amikor a török csapatok téli szálláshelyeikre visszavonulnak, hazájukba ők is visszatérhetnek. Az öt esztendővel korábban már lakatlanná vált város, ahol megszűnik a török adószedés, hatezer lelket kap az egykori Illyriából, ahonnan ezerhatszáz évvel korábban már érkeznek lakók: az első trák cohors, a cohors I Thracum tetőfedésre használt, bélyeges téglája számolatlanul hever a Paprika bíró és a Római sánc utca által határolt terület felszíne alatt. A hajósok, gombkötők, pékek, tobakosok, szabók, lakatosok, molnárok, foltozóvargák, csizmadiák, szappanosok, szűcsök, zubbonykészítők, takácsok, kovácsok, szűrszabók, asztalosok, bognárok és borbélyok eleinte nem sokat törődnek a lapályban, a Tó körül fekvő, vagy a domboldalra felkúszó földek megművelésével, hiszen arra a rövid időre, amit itt töltenek, nem érdemes feltörni az ekét és kapát hosszú évek óta nem látott területeket. Ezek a részek csak a későbbi években kapnak új nevet. Még az 1754‑es határjárási jegyzőkönyv is olyan idős tanúk vallomását veszi igénybe a peres ügyek tisztázásához (ha valamiben akad folytonosság, akkor az állandó birtokperekben), akik részben a régi dűlő‑ és pataknevekkel írják le a város és Pomáz, a város és Kalász, a város és Szentlászló közötti vitatott határrészeket, megőrizve a Kalap‑kő, a Hidagh vize, a Szekrény‑kő, a Török hányás, az Akasztó‑kő, és a Macska hegy elnevezéseket.



A szerbek, akik Zichy Péter grófnak eleinte a pénzen kívül török szőnyegekkel adóznak, igaz, ezeket pénzzel is meg lehet váltani, csak nagy nehezen fognak hozzá a szőlő telepítéséhez. A Császár, akihez a kuruc lázongások idején is hűek maradnak („szárazon és vízen hűek” – írja az egyik generális köszönőlevele; még Bercsényi Miklós a városhoz intézett sorai sem indítják őket arra, hogy az udvar ellen fegyvert fogjanak), külön is támogatja a szőlő telepítését. Az addig földművelést nemigen folytató lakosság olyan eredménnyel végzi ezt a munkát, hogy az adóba már a bor is bekerül, s egykorú források szerint a szentendrei vörös ereje vetekedik a budaiéval: az ízéről nem szólnak, mintha csak az ereje számított volna akkoriban. A Szamárhegy oldalába hatalmas pincejáratokat vésnek, melyek a filoxéra utáni időkben már mind üresen állnak.
A szerbek is délről hozzák növényeiket, a Szigeten, amely épp virágzó jelenlétüknek köszönhetően lesz Vác helyett a városról elnevezve, dinnyét termesztenek, Sztojanovics úr a boltjában a kámforon, a hajporon, a pixiseken, a spanyol viaszkon, a karikába tekert cimbalomba való drótokon kívül, mazsolát, fahajat, gyömbért, tömjént, mirrhát, szegfűborsot, sáfránt, szerecsendiót és fenyőmagot is tart (mint az taljánok pignolija, amit a déli népek jó szokása szerint megpörkölve rágnak, vagy ételeket ízesítenek vele). Csernovics Arzén, az ipeki pátriárka talán arra is tekintettel van, amikor népét ide vezeti, erre az ideiglenes, néhány hónapra megfelelő szállásra, hogy a fekvése, és ebből következően a klímája hasonlítson az otthonira, ahogy az ­a­quincumiak is ezt szem előtt tartva töltik itt, Apor vezér nyári szálláshelyén, a veszprémi püspök udvarházának közelében a visszavonulás békés éveit: északról és nyugatról jó négyszáz méter magas hegyek fogják le a hideg levegőt szállító szelet, a napnak kitett lejtők tavasszal hamar felmelegszenek, s a domboldalon jó egy héttel korábban virágba borulnak a gyümölcsfák, a cseresznye, a barack, a mandula, mint másutt a vidéken. Szentén, ebben a pátriárka már nem láthatta, még a török időkben elnéptelenedett faluban a kalászi út mentén, sokszor esik az eső, vihar dúl, amikor a városban, amelyet legfeljebb községnek lehet még csak nevezni, az ég derült és süt a nap. Igaz, a folyó sokszor elönti a házakat, a hétszázas években tizenegy árvizet jeleznek, s ilyenkor a kis‑Duna visszaduzzasztja még a Dera‑patakot is, amely így nemegyszer elárasztja a szántóföldeket. A Tó is ilyen áradásokból ma­rad vissza, mígnem a szántók után megnövekedett igény kielégítésére lecsapolják.
Amikor Raffa Mircsina vagyonát halála után összeírják, meglepődve tapasztalják, hogy két szölleje is volt, az egyik a Bánom‑hegyen, a másik a Sztara vodánál. Maradt utána még egy bagráts, egy tepsi, egy réz tál, egy drótos gyertyatartó, egy gyapjas derek alj, egy nagy tükör, egy eczet korsó, egy fa sótartó, egy vas serpenyő, egy kis tekenyő, egy czin tányér, valamennyi zálogban Jeffra Malicsnál, illetve ángyánál Stoikovicsnénál.

*

Radics István három szőlőt hagy hátra, egyet Macskalyukon, egyet Izbég fölött, egyet a Tyukosban, valamint ingóságai között egy pléhbül lyukakra csinált edényt, két réz tepsit, három akó savanyúkáposztát, egy kis szalonnát, két réz kanalat kávénak, tíz gyertyatartót, egy üveges almáriomot, négy sárga bőrszéket, egy fábul való ágyat, huszonhárom czintányért, egy czinbul való kisded tálacskát, egy madarakat tanítani való verklit, két fa pálcát, egy ovit nyestből való férfi süveget, egy ujdon nyári papi öltözetet, egy hamu színű férfi bundát, egy finom kalapot, huszonhárom féle finom kesztyűt, egy czukornak compositiobul való iskatulát, egy jerusalemi keresztet, tíz különféle könyvet, egy ládában lisztet, circa két mérő, egy ládában búzát, circa négy mérő, egy hordóban negyven akó bort, két akó eczetet, valamint számos korsókat, tőcséreket, fazekakat, kanalakat, fejszéket és kapákat. Ébner Mihálynál találnak egy férfi lajbit veres posztobul, flanéllal béletet, egy kanavasz kék lajbit, egy veres stráffos szoknyát, egy rongyos asszonyi pruszlikot, két kék kamellott új szoknyát, hat asszonyi ümeget, két rőfre való széles viola színű habos selyem pántlikát, egy arany mérőt, egy legyezőt, egy crucificust fábul, egy szalmábul való asszonyi kalapot, hat rendbeli olvasót, két borotvát, egy sárga rézbül való pecsétet, tizennyolc könyvet, két ácsnak való fejszét zálogban, egy bölcsőt, egy sárga seprőcskét, egy kis pisztolkát, melynek végin kés vagyon. Pálffy Richárd gazdászati tanácsnok és Piacsek Camilló képviselő urak javaslatára a városi tanács úgy dönt, hogy az Ó‑Budáról Szentendrére helyi érdekű vasutat építeni szándékozó Budapesti Közúti Vaspálya Társaságnak minden későbbi kártérítési igény nélkül a rendelkezésére bocsáttatnak azok a magán tulajdont képező ingatlanok, melyek a vasúti test és a pályaudvar előállításához szükségeltetnek. Egyszersmind kilátásba helyeztetvén a vasúti vonal építéséhez kivántatott kavics kitermeléséhez szükségelt négyszáz négy szeg öles területnek ingyen való átbocsájtása, biztosíttatik a vasúti társaság az­iránt, hogy a szükséglendő égett építő téglák ezrenkinti tizenhat forintnyi árban olyan mennyiségben kiszolgáltatni fognak, mint milyen a helybeli lakosok építkezéséhez igénybe veendő szükséglet fedezése után kiutalványozható lészen. Az örökösök, kevesellvén a Raffa Mircsina után hátramaradt soványka ingóságokat, a temetésről tüntetőleg távol maradnak. Azt gyanítják, hogy haldoklása napjaiban egy pénzesládikába rejtette ékszereit, s ezért felkeresik az utolsó kenetet feladó papot, hogy árulja el a ládika helyét. A pap tagadja, hogy tudna a kincsről, s erre az örökösök erővel kényszerítik, hogy engedjen nekik szabad bemenetelt a paplakba: azt gyanítják, hogy Raffa Mircsina vagy az egyháznak adományozta, vagy a haldokló mellől a pap észrevétlen elhozta a nagy értékű ládikát. A feldúlt paplakból üres kézzel távozván, csákányokkal és ásókkal felszerelkezve előbb a ház pincéjébe, majd a bánom‑hegyi és a sztara vodai szőlőbe mennek kutatni.

*

Raffa Mircsina ékszeres ládikája egy nagyszabású építkezésnél kerül elő: az üresnek látszó telken az alapozó földmunkák végzésekor bukkannak rá egy leégett ház üszkös romjaira, benne a felismerhetetlen maradványok között egy rézveretes ládikával, melyben félig megolvadt arany­ékszereket találnak. A pap, akit egyébként lopás alapos gyanújával elvernek a városból, ártatlan. Ha a töredékesen fennmaradt dokumentumoknak hinni lehet, soha többet nem tér vissza Castra Ulcisiába, ahol egy egészen friss forrás, egy dús névfelhozatalú előfizetési jegyzék szerint továbbra is lakást tart Abszenger Aida, Al‑Khafaci Kerim, Ankerl Magnolia, Aquilanti‑Pelagalliné Álló Zita, Atyimity Angéla, Bucur Margaréta, Cégély Vendel, Fantó Lilla, Fierpasz Flórián, Fuferendáné Arszenevits Mária, Girardi Kornélné, Gyetvainé Szkórics Dobrilla, Hörömpőné Karáth Judit, Klippelné Branczeisz Brigitta, Korcsmárosné Bassa Lia dr., Krivulev Ivanov Hrisztó, Markolt Gabriella Orsolya, Martin Piplic, Mihlyfy Andor üv. ig., Panayiota Hajimichael dr., Sutting Kornélius, Török Turul dr., Türr Anasztázia, Zamek Vladimír; nem látja többet ezt a várost, amely az Itinerarium Antonini megemlékezése szerint az Aquincumot Crumerummal összekötő út mentén fekszik, a kilencedik mérföldkőnél.

 

Faragó Ferenc

Meglepi-kép

Az oldalról I Kapcsolat I Impresszum