Get Adobe Flash player
Hungarian Croatian Czech English Finnish French German Greek Lithuanian Norwegian Polish Slovak Slovenian Swedish Turkish
Címlap Szépmíves írások Szépirodalmi 1241 telén

1241 telén

Kalászi tél anno 1241.


Téli alkonyat… szürke homály uralkodik. Hideg van…
Kaluzi uram fenn áll a templom dombján a falu papjával, s merőn figyeli a Duna túlsó partját. Ott az alkonyi eget tüzek festik rőtre. Ég Vác, égnek az apró falvak. Ott dúl a tatár… A menekülő jobbágy, ki a túlpartról két napja érkezett, rémtörténeteket mesél. Az alkonyi tázfények hajlamossá teszik Kaluzi uramat, hogy komolyan vegye szavait. Falvak elpusztítása, gyilkolás, rablás mindenfelé. A jobbágy elmondta azt is, hogy a tatár nem szívesen megy be az erdõkbe, a hegyek közé, nem szeret lóról leszállva harcolni. Erre alapozta a nemzetség feje a terveit. Már két napja felváltva járnak az emberek a folyót figyelni: megáll-e a jég? Mert ha igen…
Még két napja sincs, hogy kiadta a parancsot: az erdőbe, a Kewel hegyre vezetõ utakat be kell vágni, csak egyet szabad hagyni, de ott is álljon az út mellett elegendő kivágott fa, bokor. Mára már a falu rakodik odalenn. Felraknak a szekerekre mindent amit lehet, a jószág nagyja befogva, a többi majd halad a menettel, az apró jószág a szekereken a gyerekekkel. Mert Kaluzi uram eltökélte: ha faluját nem is, de jobbágyait s a jószágot menti, ahogy lehet.


Indulna már megnézni a munka haladását, mikor ispánja fut vele szemközt, s jelenti: Kurca, a jobbágy jött a folyótól a rossz hírrel: a kisebbik Dunán áll a jég. Nem sok, vagy semmi már addig, míg a másikon is megáll. Kaluzi úr kebléből nagy sóhaj szakad föl, s kiadja a parancsot: Indulás! Maga visszamegy a dombra, s a sűrűsödő sötétet fürkészi: mi történhet arra most?
Eltelik pár óra, s még mindig ott áll. Egyszerre, a borult ég alatti sötétben távoli kiabálás, sikolyok, s egyszerre lángok csapnak az ég felé. Az ott Kissing, a kicsiny falu. Révészek lakják. Az ég már, tehát itt vannak! Hirtelen fordul, s beszól a templomba a papnak: indulni kell! Szótlanul ülnek lovaikra, s indulnak a falu után.
Elered a hó… apró szemű, hidegben hulló, de sűrű hóesés... Jó ez most nekünk – mormog a pap – Biza' jó – így az úr. Csak el ne álljon! Ne láthassa a bitang, merre volt az út!”
Lassan elérik az erdőt. Beljebb az útnál néhány jobbágy várja a falu urát, hogy elhaladván, mögötte „bevágja” az utolsónak hagyott utat is. Az irdatlan fa-, bokortömeg eléggé benn van ahhoz, hogy meggondolja, aki felgyújtani akarja: ki tudja, ki ér az erdõszélre előbb: a lovas-é, vagy a láng!
Mert az erőst úgy áll az, hogy könnyen benne ég maga is, aki felgyújtja! A cseresben hóból, cserlombból szőtt szürke homály uralkodik itt naphosszat, most, éjen csak a vaksötét.
Lassan haladnak a botladozó lovakkal az első keresztútig . Arra jobbra favágókunyhók, s a fahordó szekerek igavonói részére időben gyűjtött széna. Itt búvik a falu jószága most, ideviszik a két lovat is. Tán kitart valameddig a takarmány. Hajnalodik már, mire felérnek a két Kewel közé. Nem messze innen, a kisebbik hegy oldalában barlang van, ahol meghúzhatja magát az asszonynép, a gyerekek és az aprójószág. Oda tart Kaluzi uram is. Egy vágásnál megáll, lenéz. Ott, ahol faluja búvik, immár vörös az ég. Tehát ott vannak már… A fény hol erősebb, hol lelohad…- a hó lehet az oka – szól a pap. Alighanem – így Kaluzi Lőrinc – olvad, és ettõl vizes a zsup. Vastagon állhat már a tetőkön. 
Odalenn azonban újra és újra felcsap a tűzfény. Az üres falun felbőszült tatárhad nem enged. Kaluzi uram tudja: nincs menekvés a falujának. És Kaluzi Lőrinc, nemzetségének mostani feje titokban könnyeket morzsol szét a szeme sarkában. Kedves falujának vége… Mögötte jobbágyok siratják kis házaikat, ami igazából nem is az övék… Keserves indulattal elfordul, megy tovább, s kisvártatva elér a nagy barlang üregébe, melynek száját – okosan – kővel berakták, csak kis nyíláson lehet bebújni. A falu ura felegyenesedik, körülnéz. Körülötte komor, rémült arcok, szemek, szertekóborló gyerekek, elült aprójószágok. Meddig, nagyságos úr? …kérdi az ispán.
Ki tudja? míg tart az élelem, tart a remény is.
Néhány napig tán… - feleli a földesúr, ki oly szegény most maga is, akár jobbágyai. Családja Koltán, ki tudja, mi van velük? Ő maga éppúgy fedél nélkül, mint a többiek…

 

Így történt 1241 karácsonyán Kaluzon... Így történt-e? Ki tudja azt már? Annyi bizonyos, hogy a tatár kivonulása után néhány nappal Kaluz újra épül, lakói túlélték Magyarország történelmének egyik legnagyobb tragédiáját. Bár ne lett volna több…!


 (Kovács Györgyné  írása az1990-es Kalász Kalendáriumból)

Meglepi-kép

Az oldalról I Kapcsolat I Impresszum